Az előző alkalommal egy történetet meséltem el, és kedvet is kaptam továbbiakhoz. Természetesen később majd levonjuk a tanulságokat, de mindent a maga idejében, lássuk mi történt, már megint.

Annyit hozzá, hogy nem tegnapi eset. Egy korábbról ismert ügyfelem megkért, hogy értékesítsem egy külkerületben lévő lakását és mivel akkoriban még nem annyira tartottam fontosnak, az ok-cél összefüggéseket, ráadásul ismerős is, így persze rábólintottam, mi bajom lehet. Manapság már nem vállalok el olyan megbízást, amiről előre tudom, hogy nem fogom tudni értékesíteni, de hát én sem úgy születtem, hogy kapásból minden tudás a birtokomban volt, unalmas is lett volna. Így hát belementem a „tudom, hogy drága, de próbáljuk meg magasabb áron hátha” mantrába. Mondanom sem kell a kutya sem nézte meg egy fél évig, így hagytuk a fenébe. Eközben a lakás bagóért ugyan, de bérbe volt adva, mondhatjuk, hogy többet hozott, mint az infláció, tehát nincs semmi kényszer. Következő évben újra kezdtük, de mivel romlott a piac, lejjebb mentünk az árral is. Nézegették, de komoly dolog nem történt. Újra levettük, közben kiadtam egy másik bérlőnek. Következő év, új remény, nekivágtunk, semmi. A válság egyre mélyült, így közösen arra jutottunk, hogy ne erőltessük a dolgot. Egyszer csak elkezdett fordulni a piac, melynek az első jelei nem voltak teljesen egyértelműek. Akkoriban furán néztem a vevőkre, mivel nemnormálisnak tűnő árakon vásároltak alku nélkül, később kiderült, nekik volt igazuk, de ez egy másik történet. A piac elszabadult és vele minden, például az albérletek is, de ez eleinte csak a belvárosban éreztette a hatását. Előkerült a régi ügyfelem, hogy adjuk el, és fektessünk be, most vagy soha. Ismét belekezdtünk, a gond csak az, hogy minden ciklusban éppen annyival lőttük fölé az árat, hogy még véletlenül se tudjuk eladni. Most is így történt, és én sose késő alapon rájöttem, hogy itt bizony nincs meg a döntés, csak próbálkozunk, mint a klozeton.

Már éppen kezdtem elveszíteni a híres béketűrő képességemet, amikor is feltűnt a láthatáron egy vevő, aki pont a környéken keresett lakást és megérett rá, hogy döntést is tudjon hozni. Mivel a piacon komoly vásárlóerő volt akkoriban, így csekély alku mellett ajánlatot is tett. Kb. 6 év alatt! ez volt az első. A tulajdonos rábólintott, aláírtuk a vételit, majd ezután elkezdett agyalni azon, hogy áron alul adta el.

Azt gondolom, hogy nem, de ez magánvélemény, végül Ő is úgy volt vele, hogy sebaj, veszünk valami jobbat, beljebb és azt jobban ki lehet majd adni. Talán nem túlzás, ha azt mondom, a város összes ingatlanosa neki vadászott, és ömlesztették neki a „jobbnál jobb” ajánlatokat. Ami valóban jó volt, arról lemaradt, ami meg nem, azt nem is vette meg. Én a háttérbe húzódtam, és tényleg próbáltam Neki megfelelőt találni és küldeni. Ebből nem volt túl sok, de azért volt egy-egy. Telt múlt az idő, és végül arra jutott, a jelenlegi ingatlan, ahol lakik, túl nagy, inkább azt is eladná és akkor még több lehetőség nyílna meg előtte. Azt is eladtuk. Most már egyszerre keresett saját célra és befektetésnek is. Ennek eredménye az lett, hogy még többféle ingatlannal halmozták el. Egy fatális véletlen alkalmával szembejött vele egy lakás, egy molinót látott meg, felhívta a számot, magánszemély volt, hurrá, nincs juti! Megkért nézzem meg én is, mert ad a véleményemre. Megnéztem, jobb volt, mint vártam, de az áron faragni kellett, hogy legyen értelme. Elláttam hasznos tanácsokkal és belement az alkuba. Közel egy hét matek után sikerült a remélt ár közelébe faragni azt, megegyeztek.

Ezalatt tovább özönlöttek mindenféle ingatlanok a különböző csatornákon. Az árakat látva elbizonytalanodott a döntésében és az utolsó pillanatokban visszavonulót fújt. Az idő rohamosan telt, habár a forrás rendelkezésére állt hosszú hónapok óta, továbbra sem vett semmit. Se befektetni való, se saját hon, a pénz mit sem ér. Beleugrott tehát egy vételbe – amit saját célra szánt – azonban eleve rossz szájízzel. Alkudni alig tudott, a tulajdonosok nem voltak szimpatikusak, és valahogy az egész nem volt kerek. Az idő előrehaladtával az ingatlanból hullottak ki a csontvázak, és egyre több pénzt kezdett elnyelni. Néhány hétre rá szembejött az a bizonyos lakás, amire várt.

A történet befejezése hasztalan, mert akkor sosem hagynám abba az írást. Az viszont így is érthető, hogy miért adtam ezt a címet ennek a témának. Ígérem, van még sztori bőven…