A mostani történet velünk esett meg, csak hogy mi se maradjunk ki a szórásból. Halkan megjegyzem, hogy az alábbi írás a mi szemüvegünkön keresztül láttatott világot mutatja be, így engedtessék meg nekünk, ha kissé kritikusak leszünk.

Mi is albérletben lakunk egy ideje, ( igen, ez a suszter cipője esete ) és az éppen aktuális albérletben vészesen közeledtünk a szerződésünk lejáratához és mivel egyáltalán nem volt biztos a hosszabbítás, így elkezdtünk kicsit körbenézni.

Abban az előnyös helyzetben vagyunk, hogy mivel igen sok éve ingatlanokkal foglalkozunk, nem csak azt tudjuk, hogy mit nem szeretnénk, hanem azt is, mit igen. Ez egyúttal hátrány is, mert túlszűrjük a piacot. Félreértés ne essék, tudunk kompromisszumot hozni, csak nem akarunk.  Vagy inkább azt mondanám, hogy kevés dologból tudunk engedni. Szóval eléggé tudjuk, mit szeretnénk, ebből fakadóan eléggé át is nézzük az adott hirdetéseket. Ha átment a rostán, csak akkor telefonálunk, ami nem egyenlő a megtekintéssel, és amennyiben nem azt halljuk, amiket kellene, akkor tovább szűkül a mezőny. Ezzel marad nagyjából hetente egy-két megtekintés.

Elképesztő azonban azzal szembesülni, hogy a többség mennyire tévúton jár a lakás bérbe adást illetően. Sufni tuning lakásokat hirdetnek felújítottnak, nagymamám bútoraival, teljesen egyoldalú szerződési feltételekkel, kamu leírással és képekkel, zéró empátiával, horrorisztikus árakon.

"Csak az vegye fel, akire rámegy a méret!"

El kell árulnom, hogy a bérbe adás a bérbe adó részéről csak egy üzlet, ami akkor működik jól, ha mindkét fél azt kapja, amit szeretne, alá/fölé rendelt viszony nélkül, azonban a bérlő részéről sokkal több annál. Neki még a privát szférája, a saját életének része is lesz, még ha csak ideig-óráig is.

Szóval végül csak sikerült megnéznünk pár lakást „élőben is”, hát mondjuk úgy, hogy elég tragikomikus volt. A legtöbb esetben az első telefonbeszélgetés alkalmával semmit sem kérdeztek tőlünk, holott azért éppen lehetne mit, de volt olyan is, aki kérdezett, ennek meg is örültem, hogy végre valaki, aki minősíti az ügyfelet, aztán gyorsan le is tört a lelkesedésem, mert miután közöltem vele, hogy mivel foglalkozom, letette a tulajdonos azzal a mottóval, hogy ingatlanosok kíméljenek, nem adok megbízást és lecsapta. Szóval szakmabeli bajtársaknak jó tanács, ráér a helyszínen is elárulni, mivel foglalkozik az ember.

Na de előfordult olyan eset is, hogy végre kijutottunk a várva várt lakásba. Még a telefonbeszélgetésünk végén fel szoktam tenni a költői kérdést, miszerint: „Van-e bármilyen furmány a lakást illetően, amit még megemlítene, de a hirdetésben nem szerepel? Nincs, minden le van írva.”

Ezek után kicsit sem meglepődve tapasztalom, hogy a hátsó lépcsőházon keresztül megközelíthető sötét vermet, minek a felső szomszédját tavaly leszedálták, az ablakaikra tavasszal rácsot szereltek, mert korábban betörtek, a házban a sok szobáztatás miatt hangos éjszakák, és magas közös költség ellenére a tulajdonos őszinte vallomása után saját maga jónak ítéli meg hőn szeretett lakását, a fent felsorolt hibák pedig szerinte elenyészőek. Ez maga lenne az otthon. Csodás, hú de kivenném!

Aztán volt olyan, hogy nagyon jó fej volt a tulaj, de nem ütötte meg a mércét a lakás, vagy pont fordítva, vagy éppen nem minket választottak, mert egyes helyeken szabályosan vizsgáztatják a bérlőket, vagy akár licitáltatják.

Mindezeken túl mégis volt olyan lakás, amin komolyan elgondolkoztunk és igen valóban nem volt könnyű meghozni azt a bizonyos döntést. Mindig egyel több dologból kellett volna engedni, mint szerettük volna. Végül arra jutottunk, átértékelve a kialakult helyzetet, hogy maradunk a fenekünkön és hosszabbítunk. Sok időt, energiát megspóroltunk volna mindenkinek, ha előre tisztán látjuk az ok-okozati összefüggéseket és nem billegünk a saját döntéseink között.